A dél-afrikai Fokföldön megtelepedett, többségében Németalföldről származó, magukat búroknak nevező gyarmatosok, a holland gyarmatbirodalom hanyatlásával kerültek angol fennhatóság alá. Fokgyarmat új urai előbb korlátozták, majd megszűntették a rabszolgaságot. Ez a búrokat súlyosan érintette, mert rabszolgák nélkül képtelenek voltak csordáik tartására, földjeik művelésére. A rendszabály nyomán a búrok felkerekedtek és észak felé vonultak, hogy új hazát keressenek a Vaál folyó mentén, s megalakították Oranje Szabad Államot és a Transzvaali Búr Köztársaságot. Az önállóvá vált két országról hamarosan kiderült, hogy gyémántban és aranyban gazdag területeken fekszik, amire a britek rá akarták tenni kezüket.

Miután a búrok hiába tiltakoztak a dél-afrikai brit helyőrségek megerősítése ellen, nem várták meg a formális hadüzenetet, lovascsapataik 1899 októberében betörtek az angol fennhatóság alatti Natálba, s megfutamították a brit erőket. Megfelelő ostromfelszerelés és tapasztalat híján azonban nem tudták bevenni Ladysmith, Kimberley és Mafeking városát, ezért azokat körülzárták, és a védők kiéheztetésével próbálkoztak.

Mafeking 217 napos blokádja során védők között ott volt Robert Stephenson Smyth Baden-Powell angol lovassági tiszt, későbbi tábornagy is, akinek neve a cserkészmozgalom megalapítójaként vált ismerté világszerte.

A búr sikereket látva, London azonnal riadót fújt és új hadihajókat, katonákkal megrakott szállítójárműveket indított Fokgyarmatra. Ugyanakkor az összes dél-afrikai brit seregek főparancsnokává lord Roberts tábornagyot, vezérkari főnökévé pedig lord Kitchenert, a kor két legjelesebb angol katonáját nevezték ki. Jól felszerelt csapataik a vasút mentén Kimberleyig vonultak, előbb felmentették az ostromgyűrűbe zárt Kimberleyt, majd a hátráló búrok nyomában haladva, Mafekinget.

A hősiesen küzdő búrok szerencsecsillaga ekkortól leáldozott. Itt-ott még értek el apróbb katonai sikereket, portyázó egységeik szakadatlanul háborgatták az angolokat, de feltartóztatni nem tudták az észak felé menetelő roppant haderőt. A britek térnyerésével lord Roberts előbb Oranje, majd Transvaal formális annexióját jelentette be, hogy a fegyverben álló búrokat lázadóknak minősíthesse. A két független állam annektálását követően, a britek kíméletlenebbül jártak el a búrokkal: számos farmot irgalmatlanul felégettek, a nőket, az öregeket s a gyermekeket koncentrációs táborokba zárták.

A véres angol-búr háború csak VII. Edvárd trónra lépést követően, 1902. májusában, ért véget. Oranje és Transvaal elvesztette függetlenségét. Később, Nagy-Britannia fennhatósága alatt, a két búr államból, illetve Natalból és Fokgyarmatból megalakult a Dél-afrikai Unió nevű államszövetség, melynek első miniszterelnöke Luis Botha búr tábornok lett.

A háborúban a búroknak 64 000 fős hadereje volt, melyben 9000 – a világ minden tájékáról érkezett – önkéntes szolgált, köztük magyarok is.

A búr függetlenségi háborúban, a fennmaradt adatok szerint, 14 magyar önkéntes harcolt, jóllehet csak néhányuk neve ismert. Köztük volt báró Luzsénszky Félix, aki korábban a 7. osztrák-magyar huszárezred tisztjeként szolgált Boszniában, majd kilépett a hadseregből. A búr szabadságharc hírére Dél-Afrikába utazott, s ott is lovas katonaként harcolt. A búr háború előtt a 38. gyalogezred tisztje volt Simon Vilmos, aki előbb a németekből álló önkéntes csapat segédtisztje, majd parancsnoka volt. Péchy Tibor egy külföldiekből szervezett csapat parancsnokaként tevékenykedett. Ugyancsak a búrok ügyéért küzdött a kecskeméti Fleischer Pál, illetve Ferenczy Mihály újságíró és Jansen Lajos műegyetemi hallgató is, az utóbbi két férfi a békekötés után Dél-Afrikában telepedett le. Az egykorú híradások tanúsága szerint, a magyar önkéntesek közül báró Atzél György és Szigethy Lajos, korábban honvéd főhadnagy, a szabadságharc során hősi halált halt.